Ahogy múlik az idő, és figyelem kutyusaink felcseperedését rá kell, hogy jöjjek, ők olyanok, mint a gyerekek. Mindig az a játék kell, ami a másiknál van, még akkor is ha egy pont ugyanolyan hever a földön. Ha az egyik valamit a fejébe vesz, a másik követi. Ezt a Szigeten tapasztaltam. Elengedtem őket játszani, amikor is Vacak a fejébe vette, hogy elszalad azok után a beaglek után, akikkel kb. 2 perce találkoztunk. Gaston azonnal nyomába eredt, és hiába szólongattam, bízva abban, hogy ő ragaszkodóbb így visszajön. De a szelektív hallás nála is beállt, akárcsak Vacaknál. Soha nem hittem volna, hogy az egyébként szófogadó csöppség így semmibe veszi a szavam. El kell, hogy fogadjam, kezd kamaszodni. De ebben a kettősségben van jó dolog is. Ugyanis, amióta Gaston belépett kicsiny falkánkban, Vacakon feltűnő változások mennek végbe. Sokkal inkább kezelhetőbb lett, és már ritkábban húzza el a fejét a simogatások elől (már, ami minket illet). Néha egészen odáig elmegy, hogy már hízeleg, játékra hív...stb. Azért nem bízzuk el magunkat, mert tudjuk, ő Vezérnek született így nagybetűvel, és ezt pontosan tükrözik megnyilvánulásai. Most is éppen a combomra rakja fejét, csóválja a farkát és néz rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel, ahogy csak ő tud nézni. Majd lefekszik az asztal alá, jelezve, hogy azért "szükségem van rátok", vagy talán "szemmel tartalak titeket".